Liszt és Chopin még nem is tudott egymás létezéséről, amikor a sajtóban már összehasonlították őket. A lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitung 1822-ben így fogalmaz a 11 éves Liszt Ferenc első bécsi koncertjét követően: „Ismét úgyszólván az égből pottyant közénk egy ifjú virtuóz, aki a legmélyebb csodálatra késztet bennünket. E fiú teljesítménye, tekintve korát, a hihetetlennel határos.” [1]
Barabás Miklós: Liszt Ferenc
1823. február 24-én a 12 éves Chopin koncertje Varsóban is óriási visszhangot keltett „Ez után az este után bizonyára nem kell többé irigyelnünk Bécset a Hochwolgeborener Herr Liszt miatt, minthogy a mi fővárosunknak is van valakije, aki egyenrangú vele, vagy talán még nála is tökéletesebb: a Hochwohlgeborener Herr Chopin.” [2]
Liszt még szinte gyermek volt, amikor 1823 decemberében Párizsba érkezett. Ebben a városban érett férfivá, a francia kultúra szellemi érlelődésének meghatározó elemévé vált. A francia nyelv használata természetes lett számára. Chopin jól beszélt franciául, francia vér is csörgedezett ereiben, szíve mégis szorosan kötődött az elhagyott lengyel szülőföldhöz, műveltségét teljesen átitatták a lengyel elemek. Lengyel anyanyelvét is rendszeresen használta leveleiben és a párizsi lengyel emigránsokkal való érintkezése során.
1832. február 26-án Liszt jelen volt a közönség soraiban, amikor Chopin 21 éves korában első jelentős nyilvános hangversenyét adta Párizsban, így emlékezett a koncertre: „Emlékszünk első megjelenésére Pleyel termében: legforróbb tapsainkat kevésnek éreztük lelkesedésünkben ilyen tehetség hallatán, mely a költői érzésnek új árnyalatával és művészetének új formáival ismertetett meg.” [3]
Chopin a lenyűgöző zongoristát csodálta Lisztben, Lisztet Chopin varázslatos egyénisége, zsenialitása bűvölte el. Kapcsolatuk igazi barátságként indult, később Chopin részéről rejtett ellenségeskedéssé fajult, Liszt viszont örökké fenntartotta őszinte nagyrabecsülését barátja iránt. 1876-ban, Chopin halála után 27 évvel Liszt a következőt írja egyik levelében Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének a zeneszerzőről: „Senki sem hasonlítható hozzá, magányosan, egyedülállóan ragyog a művészet égboltján.” [4]
Liszt gyakran megfordult Chopinnél. Ilyenkor a két művész a zongoránál kötött ki, és párbajszerű harcban mérte össze egy-egy mű előadásával kapcsolatos felfogását. Lisztnek például egyedi elképzelése volt Chopin rendkívül nehéz etűdjei megszólaltatásáról. Chopin egyik levelében egy ilyen alkalomról számol be barátjának, a szintén kitűnő zongorista Ferdinand Hillernek 1833-ban: „Írok, de azt sem tudom, tollam mit ró a papírra, mert Liszt e pillanatban éppen az én etűdjeimet játssza, és a racionális gondolkodás határán túlra ragad el magával. Szeretném ellesni, ahogyan saját műveimet életre kelti.” [5]
Chopinnek szenvedélye volt a szalonok rendszeres látogatása, a nyilvános játék mindig rendkívüli igénybevételt jelentett számára. Több korabeli leírás is beszámol arról, hogy műsorai befejeztével szinte önkívületben, a végsőkig kimerült volt, a lelkes gratulációkat nem is érzékelte. Józefa Kościelska Naplójában örökített meg egy ilyen pillanatot: „Az ideges izgalom, amelyet a zene ébresztett benne, annyira elváltoztatta az arcát, hogy féltünk menten elájul. Oly kimerülten, oly erőtlenül állt fel a zongora mellől, hogy egyszerűen nem is érzékelte, mi folyik körülötte. Hosszú időre volt szüksége, hogy megnyugodjék és visszanyerje egyensúlyát. Nem válaszolt az elismerő, rajongó szavakra, amelyekkel köszönetet mondtak neki. Játéka hihetetlen remeklés volt, és ha kellett, titáni erőket mozgósított.” [6]
Eugéne Delacroix: Chopin
Chopin jobban szerette a szalonok bensőséges légkörét, mint a hangversenytermeket. Kedvenc hangszere a finom hangzások, különleges hangszínek megszólaltatására kifejezetten alkalmas Pleyel-zongora volt. Liszt nagyszámú közönség előtt érezte magát igazán elemében, és Erard zongoráit tartotta a legkiválóbbnak telt, gazdag hangzásuk miatt. Camille Pleyel zongoragyártó a hangszer folyamatos fejlesztésében támaszkodott Chopin tanácsaira és igényeire. Chopin zsenije nagy hatással volt az éppen kibontakozóban lévő zongorakészítésre, azonban a chopin-i akusztikai kívánalmaknak csak a zeneszerző halála után születtek műszaki megoldásai.
Chopin és Liszt nyilvános fellépései közül említésre méltó az 1833. március 23-án, a Salle de Vauxhall-ban rendezett hangverseny, amelyen Chopin és Liszt egy harmadik zongorista, Ferdinand Hiller társaságában Bach Hármasversenyét adta elő. 1834 karácsonyán Liszt és Chopin együtt játszották Liszt Grand Duo-ját Mendelssohn Lieder ohne Worte témáira, valamint Moscheles opusz 47-es négykezes Grande Sonate-ját. A koncertről így írt a Gazette musicale: „E művet, a szerző egyik mestermunkáját ritka kiválóan adta vissza korunk két legnagyobb zongoravirtuóza. A csillogó előadás különleges hajlékonysággal és lágysággal párosult, megragadó volt az impulzivitás és a derűs nyugalom, az elbűvölő könnyedség és fenséges méltóság ellentéte. Mindezeket az árnyalatokat csak olyan két művész tudja produkálni, akik egyformán magas szinten állnak és ugyanolyan mélyen átérzik a művészet lényegét.”[7]1835. április 5-én újra együtt játszanak a lengyel emigránsok javára adott hangversenyen a Théâtre Italien Favart-termében, de az olasz emigránsok megsegítésénél is együtt találjuk őket 1837. március 30-án, amikor négy másik zongorista társaságában koncerteznek. A gyakran emlegetett Hexaméron című variációt játszották, amelyet hat zongoraművész közösen komponált Bellini, Puritánok című operájának egyik témájára. A darab Liszt, Thalberg, Pixis, Herz, Czerny és Chopin közös alkotása.
Chopin és Liszt barátsága az 1830-as években éli virágkorát. Ennek egyik jele, hogy Chopin 1833-ban opusz 10-es etűdsorozatát nyomtatásban Lisztnek dedikálja, s bár az opusz 25-ös etűdöket, Marie d Agoult grófnénak, Liszt élettársának és gyermekei anyjának ajánlotta 1837-ben, Liszt mindig úgy hitte, hogy Chopin valójában ezt a sorozatot is neki szánta. Liszt, aki feltűnően kritikus volt kortársai zongorakompozícióit illetően, nyilvános koncertjein gyakran műsorra tűzte az etűdöket. Robert Schumannak, 1837. december 18-án kelt levelében ezt írja: „Őszintén szólva, kizárólag Chopin szerzeményei és az Ön művei keltik fel ennyire az érdeklődésemet. A többi szóra sem érdemes, legalábbis kevés kivétellel, hogy előzékenyek legyünk, mint Eusebius.” [8]
Chopin két etűdsorozatát gyakran hasonlítják össze Liszt transzcendens etűdjeivel. Egyes elemzők szerint Liszt sorozatát alapvetően befolyásolta Chopin példája. Néhány meghökkentő hasonlatosság ellenére azonban a két zeneszerző etűdjei jelentős különbséget mutatnak. Chopin egy-egy etűdjében rendszerint egyetlen technikai problémára koncentrál, míg Liszt valamennyi etűdjében többféle technikát és textúra-típust kapcsol össze.
Tagadhatatlan azonban, hogy kölcsönösen hatottak egymásra a zongorakezelés tekintetében: Chopin Liszttől a telten zengő, zenekarszerű zongorahang-kezelést tanulhatta meg, míg Lisztre nyilvánvalóan mély benyomást tettek Chopin újításai a harmónia, ornamentika, a rubato, a hangzás árnyalatai és a formák kezelése terén.
Az 1830-as évek végén Chopin és Liszt barátsága meglazult. Valószínű, hogy Chopint irritálta Liszt zongoraművészi pályájának magasba ívelése akkor, amikor ő egyre jobban elhatalmasodó tüdőbetegsége és a virtuózok magamutogató attitűdje iránti irtózása miatt szinte teljesen visszavonult a nyilvános koncertezéstől.[9]A korabeli francia sajtó is hangot ad Chopin csekély szereplésvágyának. 1842. február 21-én adott hangversenyét követően Berlioz a következőt írja a Journal des débats című lapban: „Chopin kerüli a szereplést. Nem lép fel hangversenyen, nem ad koncerteket. Mintha félne a zenétől és a zenészektől. Évente csupán egyszer ereszkedik le a felhőkből, egyszer engedi, hogy a publikum s a többi művész hallhassa játékát Pleyel valamelyik szalonjában, ahol csak ekkor adózhat csodálattal nagyszerű tehetségének. Az év többi részében aligha álmodozhatunk arról a boldogságról-hacsak nem herceg, miniszter vagy nagykövet az ember-, hogy játszani halljuk. Játéka csupa szeszélyes báj, rendkívüli kifinomultsága és eredetisége folytán különbözik minden mástól, ami pedig új alkotásait illeti, azok merészség, harmónia és a varázslatos dallamok tekintetében semmivel sem maradnak el a korábbiak mögött.” [10]
Egy évvel korábban, Chopin sértőnek találja Liszt, Revue et Gazette Musicale-ban megjelent kritikáját, 1841. április 26-án adott hangversenyéről, amely különleges eseménynek számított Párizsban: „Hintón érkeztek a legfinomabb hölgyek, az elegáns öltözékű urak, a leghíresebb művészek, a pénzvilág leghatalmasabb urai, és a lehető legelőkelőbb személyiségek-egyszóval, a társasági élet színe-java, a származás, a vagyon, a tehetség és a szépség arisztokratái. Chopin zenéje tükrözi állandó, visszafojtott fájdalmát, vonakodását, hogy társalogjon a külvilággal, és a vidámság leple alatt megbújó melankóliáját.” [11]
Liszt a hosszú cikkben Chopin iránti csodálatát fejezi ki: „Nem hajszolja az eredetiséget, mégis önmaga tud lenni mind a stílus, mind a koncepció tekintetében. Új gondolatait képes új formába önteni. Az a vadság és érdesség, mely hazájára jellemző, disszonanciáinak merészségében talált kifejezést, míg az a gyengédség és báj, ami személyét jellemzi, utánozhatatlan fantáziájának ezernyi kontúrjában, ezernyi díszítésében nyilvánul meg. Inkább, mintha baráti társasághoz, nem pedig, a nagyközönséghez szólna: büntetlenül mutatkozhatott annak, ami igazi valójában, elégikus, mély, szűzies, álmodozó költő.” [12] A kritika kiemeli Chopin prelűdjeinek költőiségét és a kis formák tökéletes megoldását: „Mit is mondhatnánk a mazurkákról, ezekről az oly szeszélyes, ám oly tökéletes kis mesterművekről? Azt, hogy legalábbis számunkra közülük sok többet ér, mint egy-egy igen hosszú opera.” [13]
Chopin szerint Liszt sokat írt általánosságokról, a koncerten jelenlévő társaságról, és túl keveset az elhangzott darabokról, olyan jelentős műveket pedig, meg sem említ a kritika, mint az opus 38-as F-dúr Ballada, az opus 39-es cisz-moll Scherzo, az opus 40-es A-dúr Polonéz. A cikk befejezése is többféleképpen értelmezhető: „Chopin zsenijét nem segítették különleges körülmények. Sikere, ha igen nagy is, nem éri el azt, amit fel kellene tételeznünk. Mégis meggyőződéssel állítjuk, hogy Chopinnek senkit sem kell irigyelnie. A legnemesebb és leghitelesebb megelégedettség, amelyet művész érezhet, nemde az, ha érzi, hogy még annál is többet ér, mint a hírneve, magasabb rendű, mint a sikere és még nagyobb, mint a dicsősége?” [14]
Chopin féltékeny lett a zongorista Lisztre, Liszt pedig, Chopin zeneszerzői tehetsége iránt sóvárgott. Bár ma már világosan látjuk, mennyi zseniális alkotás volt születőben Liszt műhelyében is-a Transzcendens etűdök, az Années de Pélerinage Svájc és Itália kötete, az Harmonies poétiques et religieuses ciklus, az Esz-dúr és A-dúr Zongoraverseny, a Consolations, a Magyar rapszódiák-amelyek csak Chopin halála után nyerték el végleges formájukat, miután Liszt befejezte európai koncertkörútját és letelepedett Weimarban.
A lengyel és a magyar nép tragikus hősiessége szorosan összefonódott Liszt gondolatvilágában. Mivel Liszt Funérailles című zongoradarabja az October 1849 alcímet viseli, az ostinato basszushangjai Chopin opus 53-as Asz-dúr Polonézének ostinato basszushangjait idézik, a zenetörténészek sokáig azt gondolták, hogy Liszt a művet Chopin halála alkalmából komponálta. Ma már tudjuk a darab első vázlatának ismeretében, amely a Magyar alcímet viseli, hogy a végső kéziraton található October 1849 felirat a magyar szabadságharc mártírjaira vonatkozik. A darab magyar vonatkozását Liszt többször megerősítette leveleiben és nyilatkozataiban is.
Liszt Chopin halála után méltó emléket állított a zeneszerzőnek. Elsőként írt könyvet barátjáról, amelynek születésénél második élettársa, a lengyel származású Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegné bábáskodott. Az írást először a La France Musicale folyóirat közölte 1851. február 5 és augusztus 17 között. Könyv formában 1852-ben jelent meg. Az életrajzi adatokkal fűszerezett, francia nyelven írott munka valójában költői jellemzés Chopin egyéniségéről és zenéjéről. Több nyelvre is lefordították még Liszt életében.
Liszt érdeklődése Chopin zenéje iránt sosem lanyhult. Az 1840/50-es évek fordulóján a lengyel zene különösen közel állt Liszt szívéhez. Komponált egy Mazurka brillante-ot, két Polonézt, harmadik Desz-dúr Consolation-ja pedig erős Chopin-hatást mutat. Amikor Julius Fontana Chopin hátrahagyott munkáiból összeállította az opus 74-es, 17 dalból álló sorozatot 1857-ben, Liszt azonnal megszerezte és átdolgozott belőle hat dalt zongorára, ami 6 Chants polonais de Fr. Chopin címmel, 1859 karácsonyán jelent meg. Liszt Chopin-feldolgozásai közül említésre méltó a hegedűre és zongorára írt Duó-szonáta, melyet Chopin opus 6-os cisz-moll Mazurkájának felhasználásával komponált.
Liszt nemcsak hangversenyein, hanem óráin is gyakran játszotta Chopin műveit tanítványainak, és feltűnően komolyan vette a darabok stílusos megszólaltatását. Tanítványai közül sokan óráról-órára jegyezték mesterük Chopin műveihez fűzött megjegyzéseit. Fennmaradt például Feigler Janka Liszt-növendék tulajdonából Chopin opus 35-ös b-moll szonátájának kottája Liszt bejegyzéseivel. Carl Klindworth még a zeneszerző életében, Moszkvában közreadta Chopin összes művének instruktív kiadását, amely magába foglalta a Liszt-órák tanulságait is. A Chopin-művek előadására vonatkozó Liszt-tradíció átöröklődött a későbbi generációkra is.[15]
[1] Idézi Alan Walker: Liszt Ferenc I. Virtuóz évek. Zeneműkiadó, Budapest, 1986, 101. oldal
[2] Ernst Burger: Frédéric Chopin. Eine Lebenschronik in Bildern und Dokumenten, Hirmer, München, 1986, 24. oldal, magyarul közli Eckhardt Mária, Parlando, 2001/3, 40. oldal
[3] Idézi Tad Szulc: Chopin Párizsban. Európa, Budapest, 1999, 120. oldal
[4] Eckhardt Mária: Liszt Ferenc válogatott levelei 1824-1861. Zeneműkiadó, Budapest, 1989, 125. oldal
[5] Idézi Tad Szulc: Chopin Párizsban. Európa, Budapest, 1999, 144. oldal
[6] Idézi Tad Szulc: Chopin Párizsban. Európa, Budapest, 1999, 196. oldal
[7] Idézi Ernst Burger: Frédéric Chopin. Hirmer, München, 1986, 155. oldal, magyarul közli Eckhardt Mária, Parlando, 2001/3, 41. oldal
[8] Idézi Ernst Burger: Frédéric Chopin, Hirmer, München, 1986, 203. oldal, magyarul közli Eckhardt Mária, Parlando, 2001/3, 42. oldal
[9] Korának zongoraművészei közül Chopin adta a legkevesebb koncertet, mindössze harmincat
[10] Idézi Tad Szulc: Chopin Párizsban. Európa, Budapest, 1999, 388. oldal
[11] Idézi Tad Szulc: Chopin Párizsban. Európa, Budapest, 1999, 361. oldal
[12] A Liszt kritika további részét idézi Ernst Burger: Frédéric Chopin. Hirmer, München, 1986, 238.-239. oldal, magyarul közli Eckhardt Mária, Parlando, 2001/3, 43.-44. oldal
[13] A kritika részletét idézi Ernst Burger: Frédéric Chopin. Hirmer, München, 1986, 238.-239. oldal, magyarul közli Eckhardt Mária, Parlando, 2001/3, 43.-44. oldal
