A koncentrációs táborok foglyainak 1944-es halálmenete alatt náci őrök háromszáz foglyot zárnak be éjszakára egy templomba, s hagyják, hogy a templomot ért bombatámadás lángjainak martalékává váljanak. Egy lány, aki anyjával túlélte a pusztító tűzvészt felnőtt nőként könyvet ír eme pokolról. A könyvében megnevezett hat náci őrt 1966-ban fogják perbe.
Minél inkább eltávolodunk Auschwitztól, annál közelebb jön hozzánk ez az esemény.[1] Stephen Daldry[2] The Reader (A felolvasó) című filmjében Michael Berg (David Kross) a Heidelbergi Egyetem joghallgatója a hatvanas évek közepén ennek a holokauszt pernek a szemlélője lesz. A vádlottak padján ül kamaszkorának meghatározó alakja, Hanna Schmitz (Kate Winslet) is, az egykori náci őr. Hanna Michael számára a soha nem feledett szerelem, aki az ötvenes években maga mögött hagyva náci múltját Neustadt villamosain jegyellenőrként dolgozik. Ez a kemény, szigorú, olykor érzéketlen, mégis érzéki és érzékeny, roppant titokzatos, kissé perverz, harmincas nőszemély teszi ágyasává és felolvasójává az akkor mindössze tizenöt éves Michaelt, akinek múltjáról a tárgyalás napjáig a fiú semmit sem sejt.
Hanna, akire rányomják a főbűnös bélyeget és életfogytiglanra ítélik, nem több egy szánalmas írástudatlannál, akit bedarált a rendszer, aki a templomban elégett emberek történetében még az idő távlatából sem a gyilkosságot, hanem saját felelősségteljes munkáját látja. Hanna saját jelenének foglya, aki mélyen eltemeti elméjében a múltat. Az ő teste is paradox módon a trauma allegorikus médiuma.
Mivel az emlékezet már nincs jelen mindenütt, olyan, mintha egyáltalán nem is létezne, ha valaki nem tulajdonítana ismét egyéni értelmet neki.[3] Hanna szégyene, amit analfabetizmusa iránt érez lényegében a múlt igazságának szégyene, mellyel képtelen szembenézni. Emlékezésének szüksége van egy lökésre. Maga vallja be élete vége felé, hogy a perig soha nem kellett emlékeznie. Kizárólag a tárgyaláson kezdi felidézni a múltat, azon a helyen, ahol a múlt újrakonstruálódik a túlélők és bűnösök történetmesélésében. Nem véletlen, hogy éppen az emlékezet egyik médiumával, az írással áll hadilábon, hisz az csak egy másik személy által elmesélve, felolvasva engedi őt hozzáférkőzni az emlékezethez.
A kamaszból joghallgatóvá vált Michael Berg is a tárgyaláson teremti meg Hanna és önmaga közös emlékezetét. A tárgyalóterem páholyából figyelve a bíróság előtt emlékező túlélő haláltábori emlékeiből rakja össze kamaszkorának emlékezetét. Rádöbben, hogy Hanna számára ő pusztán eszköz volt, akivel ugyanúgy könyveket olvastatott fel, ahogy azt a haláltáborok fiatal lányaival is tette, majd akár a lányokat az életből, őt az emlékezetéből kiszelektálta.
Az emlékezet természeténél fogva sokféle és sokszorozódó, kollektív, többes számú, mégis individualizált. A történelem épp ellenkezőleg mindenkihez és senkihez sem tartozik.[4] Éppen ezért, ami a történelemben az 1944-es hírhedt halálmenetként rögzült, a személyes emlékezetbe ügetésként (galopp) véste be magát, erről is beszél többek között az egyik túlélő a bírósági tárgyaláson.
A kamaszból felnőtté vált Michael Berg (Ralph Fiennes) teste nem más, mint az emlékezés médiuma a filmben. Ő Hanna totális ellentéte, aki szüntelenül emlékezni vágyik. Rá nehezedik a kitartó emlékezet-kényszer, mert tudja, hogy saját múltjához való személyes viszonyán nyugszik egy számára új élet kezdete. Túl akar lépni a Hannán, akire nem náci őrként emlékezik, ezért visszamegy a múltba. Ha Hanna nem egy életre szóló szerelem alanyaként élne a férfi emlékeiben, aki időközben megnősült és egy lánya született, akkor Hanna csak náci őrként élne sok-sok egyéni emlékezetben. Pontosan azért játssza fel magnószalagra és küldözgeti be a börtönbe Hannának azokat az irodalmi műveket, melyeket még kamaszkorában olvasott fel a nőnek, hogy Hanna is emlékezzen. De Hanna csak a fiúcskára emlékezik, miközben a férfivá vált fiú a kazettáról mesél neki. Az önmaga múltnélküliségébe burkolózott Hanna lényegében a kulturális emlékezetek sokaságával próbálja megtölteni önmaga emlékezetének űrjét.
Hanna esetében az írás akarása az emlékezés akarását szimbolizálja. A nő a börtönben megtanul írni és olvasni, de amikor az írástudatlanból írástudóvá vált, időközben megöregedett nő megpróbál farkasszemet nézni múltjával, összeroppan az emlékek terhe alatt. Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét.[5] A könyvek nemcsak Hanna életének visszatérő motívumai, de a halálával is szorosan összefonódnak. A börtön könyvtárából kölcsönzött könyvekre állva akasztja fel magát zárkájában, szimbolikusan összetaposva múltját, alátámasztva mindezzel az önmaga emlékezetének szépséget.
Végrendeletében úgy rendelkezik, hogy összespórolt hétezer márkája és egy kopott teásdoboz a tűzvész túlélőjét, a könyv íróját illeti. Az időközben Amerikába „menekült” túlélőhöz visszajuttatott teásdoboz fejezi ki az egyén szoros, intim viszonyát emlékeivel. A nő a személyes emlékezet parányi médiumát meggyilkolt családjának keretbe foglalt emlékezete mellett helyezi el.
A holokauszt traumája társadalmi trauma, amely nemcsak az érintettek személyes identitását, hanem a túlélők, a tettesek, a kívülállók és leszármazottjaik identitását is alapvetően meghatározza, ezért viszi el Michael Berg időközben felcseperedett lányát Hanna Schmitz sírhelyéhez, amely annak a templomnak a sírkertjében található, melyet Michael Berg kamaszként látogatott meg Hannával azonos a bizonyos nyáron, amikor viszonyuk volt. Az avarral borított sírhely és kert tehát szimbolikus értelemmel ruházódik fel, emlékezethellyé[6]alakul akkor, amikor Michael megemlékezik Hannaról, vagyis elmeséli lányának önmaga és Hanna közös történetét.( V. Sz.)
[3] Reinhardt Koselleck
[4] Pierre Nora
[5] Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségében
[6] Pierre Nora
