Minél inkább eltávolodunk Auschwitztól, annál közelebb jön hozzánk ez az esemény.[1] Stephen Daldry[2] The Reader (A felolvasó) című filmjében Michael Berg (David Kross) a Heidelbergi Egyetem joghallgatója a hatvanas évek közepén ennek a holokauszt pernek a szemlélője lesz. A vádlottak padján ül kamaszkorának meghatározó alakja, Hanna Schmitz (Kate Winslet) is, az egykori náci őr. Hanna Michael számára a soha nem feledett szerelem, aki az ötvenes években maga mögött hagyva náci múltját Neustadt villamosain jegyellenőrként dolgozik. Ez a kemény, szigorú, olykor érzéketlen, mégis érzéki és érzékeny, roppant titokzatos, kissé perverz, harmincas nőszemély teszi ágyasává és felolvasójává az akkor mindössze tizenöt éves Michaelt, akinek múltjáról a tárgyalás napjáig a fiú semmit sem sejt.

Hanna, akire rányomják a főbűnös bélyeget és életfogytiglanra ítélik, nem több egy szánalmas írástudatlannál, akit bedarált a rendszer, aki a templomban elégett emberek történetében még az idő távlatából sem  a gyilkosságot, hanem saját felelősségteljes munkáját látja. Hanna saját jelenének foglya, aki mélyen eltemeti elméjében a múltat. Az ő teste is paradox módon a trauma allegorikus médiuma. 

Mivel az emlékezet már nincs jelen mindenütt, olyan, mintha egyáltalán nem is létezne, ha valaki nem tulajdonítana ismét egyéni értelmet neki.[3] Hanna szégyene, amit analfabetizmusa iránt érez lényegében a múlt igazságának szégyene, mellyel képtelen szembenézni. Emlékezésének szüksége van egy lökésre. Maga vallja be élete vége felé, hogy a perig soha nem kellett emlékeznie. Kizárólag a tárgyaláson kezdi felidézni a múltat, azon a helyen, ahol a múlt újrakonstruálódik a túlélők és bűnösök történetmesélésében. Nem véletlen, hogy éppen az emlékezet egyik médiumával, az írással áll hadilábon, hisz az csak egy másik személy által elmesélve, felolvasva engedi őt hozzáférkőzni az emlékezethez.

A kamaszból joghallgatóvá vált Michael Berg is a tárgyaláson teremti meg Hanna és önmaga közös emlékezetét. A tárgyalóterem páholyából figyelve a bíróság előtt emlékező túlélő haláltábori emlékeiből rakja össze kamaszkorának emlékezetét. Rádöbben, hogy Hanna számára ő pusztán eszköz volt, akivel ugyanúgy könyveket olvastatott fel, ahogy azt a haláltáborok fiatal lányaival is tette, majd akár a lányokat az életből, őt az emlékezetéből kiszelektálta.

Az emlékezet természeténél fogva sokféle és sokszorozódó, kollektív, többes számú, mégis individualizált. A történelem épp ellenkezőleg mindenkihez és senkihez sem tartozik.[4] Éppen ezért, ami a történelemben az 1944-es hírhedt halálmenetként rögzült, a személyes emlékezetbe ügetésként (galopp) véste be magát, erről is beszél többek között az egyik túlélő a bírósági tárgyaláson.

A kamaszból felnőtté vált Michael Berg (Ralph Fiennes) teste nem más, mint az emlékezés médiuma a filmben. Ő Hanna totális ellentéte, aki szüntelenül emlékezni vágyik. Rá nehezedik a kitartó emlékezet-kényszer, mert tudja, hogy saját múltjához való személyes viszonyán nyugszik egy számára új élet kezdete. Túl akar lépni a Hannán, akire nem náci őrként emlékezik, ezért visszamegy a múltba. Ha Hanna nem egy életre szóló szerelem alanyaként élne a férfi emlékeiben, aki időközben megnősült és egy lánya született, akkor Hanna csak náci őrként élne sok-sok egyéni emlékezetben. Pontosan azért játssza fel magnószalagra és küldözgeti be a börtönbe Hannának azokat az irodalmi műveket, melyeket még kamaszkorában olvasott fel a nőnek, hogy Hanna is emlékezzen. De Hanna csak a fiúcskára emlékezik, miközben a férfivá vált fiú a kazettáról mesél neki. Az önmaga múltnélküliségébe burkolózott Hanna lényegében a kulturális emlékezetek sokaságával próbálja megtölteni önmaga emlékezetének űrjét.

Hanna esetében az írás akarása az emlékezés akarását szimbolizálja. A nő a börtönben megtanul írni és olvasni, de amikor az írástudatlanból írástudóvá vált, időközben megöregedett nő megpróbál farkasszemet nézni múltjával, összeroppan az emlékek terhe alatt. Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét.[5] A könyvek nemcsak Hanna életének visszatérő motívumai, de a halálával is szorosan összefonódnak. A börtön könyvtárából kölcsönzött könyvekre állva akasztja fel magát zárkájában, szimbolikusan összetaposva múltját, alátámasztva mindezzel az önmaga emlékezetének szépséget.

Végrendeletében úgy rendelkezik, hogy összespórolt hétezer márkája és egy kopott teásdoboz a tűzvész túlélőjét, a könyv íróját illeti. Az időközben Amerikába „menekült” túlélőhöz visszajuttatott teásdoboz fejezi ki az egyén szoros, intim viszonyát emlékeivel. A nő a személyes emlékezet parányi médiumát meggyilkolt családjának keretbe foglalt emlékezete mellett helyezi el.

A holokauszt traumája társadalmi trauma, amely nemcsak az érintettek személyes identitását, hanem a túlélők, a tettesek, a kívülállók és leszármazottjaik identitását is alapvetően meghatározza, ezért viszi el Michael Berg időközben felcseperedett lányát Hanna Schmitz sírhelyéhez, amely annak a templomnak a sírkertjében található, melyet Michael Berg kamaszként látogatott meg Hannával azonos a bizonyos nyáron, amikor viszonyuk volt. Az avarral borított sírhely és kert tehát szimbolikus értelemmel ruházódik fel, emlékezethellyé[6]alakul akkor, amikor Michael megemlékezik Hannaról, vagyis elmeséli lányának  önmaga és Hanna közös történetét.( V. Sz.)

gyerekhad…apró kezek, fürge ujjak, virgonc lábak….egy göndör feje fölé dobja karjait….pózol, mielőtt még nagyot villan a vaku…egy másik szívet nyújt át mézeskalácsból, papírból. vízfestékből…. pezsgő, tószt…csók, mosoly, ölelés, kézfogás…

ajándékdobozok szanaszét… az egyik tátong, a másik még bontásra vár….. tarka lampionok ereszkednek a magasból….vidámak…hosszú fehér száraik vaskampóval ölelik a plafont….tányérok csörgése töri meg a terembe zsúfolt zümmögést…

barna asztalon fehér dugóhúzó, vörösbor….a pultnál csapolt sör színezi a poharat…fehér habja kéjenc módjára paskolja aranyló fenekét….csók, mosoly, ölelés, kézfogás…

Barabás Miklós: Liszt Ferenc

1823. február 24-én a 12 éves Chopin koncertje Varsóban is óriási visszhangot keltett „Ez után az este után bizonyára nem kell többé irigyelnünk Bécset a Hochwolgeborener Herr Liszt miatt, minthogy a mi fővárosunknak is van valakije, aki egyenrangú vele, vagy talán még nála is tökéletesebb: a Hochwohlgeborener Herr Chopin.” [2]

Liszt még szinte gyermek volt, amikor 1823 decemberében Párizsba érkezett. Ebben a városban érett férfivá, a francia kultúra szellemi érlelődésének meghatározó elemévé vált. A francia nyelv használata természetes lett számára. Chopin jól beszélt franciául, francia vér is csörgedezett ereiben, szíve mégis szorosan kötődött az elhagyott lengyel szülőföldhöz, műveltségét teljesen átitatták a lengyel elemek. Lengyel anyanyelvét is rendszeresen használta leveleiben és a párizsi lengyel emigránsokkal való érintkezése során.

1832. február 26-án Liszt jelen volt a közönség soraiban, amikor Chopin 21 éves korában első jelentős nyilvános hangversenyét adta Párizsban, így emlékezett a koncertre: „Emlékszünk első megjelenésére Pleyel termében: legforróbb tapsainkat kevésnek éreztük lelkesedésünkben ilyen tehetség hallatán, mely a költői érzésnek új árnyalatával és művészetének új formáival ismertetett meg.” [3]

Chopin a lenyűgöző zongoristát csodálta Lisztben, Lisztet Chopin varázslatos egyénisége, zsenialitása bűvölte el. Kapcsolatuk igazi barátságként indult, később Chopin részéről rejtett ellenségeskedéssé fajult, Liszt viszont örökké fenntartotta őszinte nagyrabecsülését barátja iránt. 1876-ban, Chopin halála után 27 évvel Liszt a következőt írja egyik levelében Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének a zeneszerzőről: „Senki sem hasonlítható hozzá, magányosan, egyedülállóan ragyog a művészet égboltján.” [4]

Liszt gyakran megfordult Chopinnél. Ilyenkor a két művész a zongoránál kötött ki, és párbajszerű harcban mérte össze egy-egy mű előadásával kapcsolatos felfogását. Lisztnek például egyedi elképzelése volt Chopin rendkívül nehéz etűdjei megszólaltatásáról. Chopin egyik levelében egy ilyen alkalomról számol be barátjának, a szintén kitűnő zongorista Ferdinand Hillernek 1833-ban: „Írok, de azt sem tudom, tollam mit ró a papírra, mert Liszt e pillanatban éppen az én etűdjeimet játssza, és a racionális gondolkodás határán túlra ragad el magával. Szeretném ellesni, ahogyan saját műveimet életre kelti.” [5]

Chopinnek szenvedélye volt a szalonok rendszeres látogatása, a nyilvános játék mindig rendkívüli igénybevételt jelentett számára. Több korabeli leírás is beszámol arról, hogy műsorai befejeztével szinte önkívületben, a végsőkig kimerült volt, a lelkes gratulációkat nem is érzékelte. Józefa Kościelska Naplójában örökített meg egy ilyen pillanatot: „Az ideges izgalom, amelyet a zene ébresztett benne, annyira elváltoztatta az arcát, hogy féltünk menten elájul. Oly kimerülten, oly erőtlenül állt fel a zongora mellől, hogy egyszerűen nem is érzékelte, mi folyik körülötte. Hosszú időre volt szüksége, hogy megnyugodjék és visszanyerje egyensúlyát. Nem válaszolt az elismerő, rajongó szavakra, amelyekkel köszönetet mondtak neki. Játéka hihetetlen remeklés volt, és ha kellett, titáni erőket mozgósított.” [6]

Eugéne Delacroix: Chopin

Chopin jobban szerette a szalonok bensőséges légkörét, mint a hangversenytermeket. Kedvenc hangszere a finom hangzások, különleges hangszínek megszólaltatására kifejezetten alkalmas Pleyel-zongora volt. Liszt nagyszámú közönség előtt érezte magát igazán elemében, és Erard zongoráit tartotta a legkiválóbbnak telt, gazdag hangzásuk miatt. Camille Pleyel zongoragyártó a hangszer folyamatos fejlesztésében támaszkodott Chopin tanácsaira és igényeire. Chopin zsenije nagy hatással volt az éppen kibontakozóban lévő zongorakészítésre, azonban a chopin-i akusztikai kívánalmaknak csak a zeneszerző halála után születtek műszaki megoldásai.

Chopin és Liszt nyilvános fellépései közül említésre méltó az 1833. március 23-án, a Salle de Vauxhall-ban rendezett hangverseny, amelyen Chopin és Liszt egy harmadik zongorista, Ferdinand Hiller társaságában Bach Hármasversenyét adta elő. 1834 karácsonyán Liszt és Chopin együtt játszották Liszt Grand Duo-ját Mendelssohn Lieder ohne Worte témáira, valamint Moscheles opusz 47-es négykezes Grande Sonate-ját. A koncertről így írt a Gazette musicale: „E művet, a szerző egyik mestermunkáját ritka kiválóan adta vissza korunk két legnagyobb zongoravirtuóza. A csillogó előadás különleges hajlékonysággal és lágysággal párosult, megragadó volt az impulzivitás és a derűs nyugalom, az elbűvölő könnyedség és fenséges méltóság ellentéte. Mindezeket az árnyalatokat csak olyan két művész tudja produkálni, akik egyformán magas szinten állnak és ugyanolyan mélyen átérzik a művészet lényegét.”[7]1835. április 5-én újra együtt játszanak a lengyel emigránsok javára adott hangversenyen a Théâtre Italien Favart-termében, de az olasz emigránsok megsegítésénél is együtt találjuk őket 1837. március 30-án, amikor négy másik zongorista társaságában koncerteznek. A gyakran emlegetett Hexaméron című variációt játszották, amelyet hat zongoraművész közösen komponált Bellini, Puritánok című operájának egyik témájára. A darab Liszt, Thalberg, Pixis, Herz, Czerny és Chopin közös alkotása.

Chopin és Liszt barátsága az 1830-as években éli virágkorát. Ennek egyik jele, hogy Chopin 1833-ban opusz 10-es etűdsorozatát nyomtatásban Lisztnek dedikálja, s bár az opusz 25-ös etűdöket, Marie d Agoult grófnénak, Liszt élettársának és gyermekei anyjának ajánlotta 1837-ben, Liszt mindig úgy hitte, hogy Chopin valójában ezt a sorozatot is neki szánta. Liszt, aki feltűnően kritikus volt kortársai zongorakompozícióit illetően, nyilvános koncertjein gyakran műsorra tűzte az etűdöket. Robert Schumannak, 1837. december 18-án kelt levelében ezt írja: „Őszintén szólva, kizárólag Chopin szerzeményei és az Ön művei keltik fel ennyire az érdeklődésemet. A többi szóra sem érdemes, legalábbis kevés kivétellel, hogy előzékenyek legyünk, mint Eusebius.” [8]

Chopin két etűdsorozatát gyakran hasonlítják össze Liszt transzcendens etűdjeivel. Egyes elemzők szerint Liszt sorozatát alapvetően befolyásolta Chopin példája. Néhány meghökkentő hasonlatosság ellenére azonban a két zeneszerző etűdjei jelentős különbséget mutatnak. Chopin egy-egy etűdjében rendszerint egyetlen technikai problémára koncentrál, míg Liszt valamennyi etűdjében többféle technikát és textúra-típust kapcsol össze.

Tagadhatatlan azonban, hogy kölcsönösen hatottak egymásra a zongorakezelés tekintetében: Chopin Liszttől a telten zengő, zenekarszerű zongorahang-kezelést tanulhatta meg, míg Lisztre nyilvánvalóan mély benyomást tettek Chopin újításai a harmónia, ornamentika, a rubato, a hangzás árnyalatai és a formák kezelése terén.

Az 1830-as évek végén Chopin és Liszt barátsága meglazult. Valószínű, hogy Chopint irritálta Liszt zongoraművészi pályájának magasba ívelése akkor, amikor ő egyre jobban elhatalmasodó tüdőbetegsége és a virtuózok magamutogató attitűdje iránti irtózása miatt szinte teljesen visszavonult a nyilvános koncertezéstől.[9]A korabeli francia sajtó is hangot ad Chopin csekély szereplésvágyának. 1842. február 21-én adott hangversenyét követően Berlioz a következőt írja a Journal des débats című lapban: „Chopin kerüli a szereplést. Nem lép fel hangversenyen, nem ad koncerteket. Mintha félne a zenétől és a zenészektől. Évente csupán egyszer ereszkedik le a felhőkből, egyszer engedi, hogy a publikum s a többi művész hallhassa játékát Pleyel valamelyik szalonjában, ahol csak ekkor adózhat csodálattal nagyszerű tehetségének. Az év többi részében aligha álmodozhatunk arról a boldogságról-hacsak nem herceg, miniszter vagy nagykövet az ember-, hogy játszani halljuk. Játéka csupa szeszélyes báj, rendkívüli kifinomultsága és eredetisége folytán különbözik minden mástól, ami pedig új alkotásait illeti, azok merészség, harmónia és a varázslatos dallamok tekintetében semmivel sem maradnak el a korábbiak mögött.” [10]

Egy évvel korábban, Chopin sértőnek találja Liszt, Revue et Gazette Musicale-ban megjelent kritikáját, 1841. április 26-án adott hangversenyéről, amely különleges eseménynek számított Párizsban: „Hintón érkeztek a legfinomabb hölgyek, az elegáns öltözékű urak, a leghíresebb művészek, a pénzvilág leghatalmasabb urai, és a lehető legelőkelőbb személyiségek-egyszóval, a társasági élet színe-java, a származás, a vagyon, a tehetség és a szépség arisztokratái. Chopin zenéje tükrözi állandó, visszafojtott fájdalmát, vonakodását, hogy társalogjon a külvilággal, és a vidámság leple alatt megbújó melankóliáját.” [11]

Liszt a hosszú cikkben Chopin iránti csodálatát fejezi ki: „Nem hajszolja az eredetiséget, mégis önmaga tud lenni mind a stílus, mind a koncepció tekintetében. Új gondolatait képes új formába önteni. Az a vadság és érdesség, mely hazájára jellemző, disszonanciáinak merészségében talált kifejezést, míg az a gyengédség és báj, ami személyét jellemzi, utánozhatatlan fantáziájának ezernyi kontúrjában, ezernyi díszítésében nyilvánul meg.  Inkább, mintha baráti társasághoz, nem pedig, a nagyközönséghez szólna: büntetlenül mutatkozhatott annak, ami igazi valójában, elégikus, mély, szűzies, álmodozó költő.” [12] A kritika kiemeli Chopin prelűdjeinek költőiségét és a kis formák tökéletes megoldását: „Mit is mondhatnánk a mazurkákról, ezekről az oly szeszélyes, ám oly tökéletes kis mesterművekről? Azt, hogy legalábbis számunkra közülük sok többet ér, mint egy-egy igen hosszú opera.” [13]

Chopin szerint Liszt sokat írt általánosságokról, a koncerten jelenlévő társaságról, és túl keveset az elhangzott darabokról, olyan jelentős műveket pedig, meg sem említ a kritika, mint az opus 38-as F-dúr Ballada, az opus 39-es cisz-moll Scherzo, az opus 40-es A-dúr Polonéz. A cikk befejezése is többféleképpen értelmezhető: „Chopin zsenijét nem segítették különleges körülmények. Sikere, ha igen nagy is, nem éri el azt, amit fel kellene tételeznünk. Mégis meggyőződéssel állítjuk, hogy Chopinnek senkit sem kell irigyelnie. A legnemesebb és leghitelesebb megelégedettség, amelyet művész érezhet, nemde az, ha érzi, hogy még annál is többet ér, mint a hírneve, magasabb rendű, mint a sikere és még nagyobb, mint a dicsősége?” [14]

Chopin féltékeny lett a zongorista Lisztre, Liszt pedig, Chopin zeneszerzői tehetsége iránt sóvárgott. Bár ma már világosan látjuk, mennyi zseniális alkotás volt születőben Liszt műhelyében is-a Transzcendens etűdök, az Années de Pélerinage Svájc és Itália kötete, az Harmonies poétiques et religieuses ciklus, az Esz-dúr és A-dúr Zongoraverseny, a Consolations, a Magyar rapszódiák-amelyek csak Chopin halála után nyerték el végleges formájukat, miután Liszt befejezte európai koncertkörútját és letelepedett Weimarban.

A lengyel és a magyar nép tragikus hősiessége szorosan összefonódott Liszt gondolatvilágában. Mivel Liszt Funérailles című zongoradarabja az October 1849 alcímet viseli, az ostinato basszushangjai  Chopin opus 53-as Asz-dúr Polonézének ostinato basszushangjait idézik, a zenetörténészek sokáig azt gondolták, hogy Liszt a művet Chopin halála alkalmából komponálta. Ma már tudjuk a darab első vázlatának ismeretében, amely a Magyar alcímet viseli, hogy a végső kéziraton található October 1849 felirat a magyar szabadságharc mártírjaira vonatkozik. A darab magyar vonatkozását Liszt többször megerősítette leveleiben és nyilatkozataiban is.

Liszt Chopin halála után méltó emléket állított a zeneszerzőnek. Elsőként írt könyvet barátjáról, amelynek születésénél második élettársa, a lengyel származású Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegné bábáskodott. Az írást először a La France Musicale folyóirat közölte 1851. február 5 és augusztus 17 között. Könyv formában 1852-ben jelent meg. Az életrajzi adatokkal fűszerezett, francia nyelven írott munka valójában költői jellemzés Chopin egyéniségéről és zenéjéről. Több nyelvre is lefordították még Liszt életében.

Liszt érdeklődése Chopin zenéje iránt sosem lanyhult. Az 1840/50-es évek fordulóján a lengyel zene különösen közel állt Liszt szívéhez. Komponált egy Mazurka brillante-ot, két Polonézt, harmadik Desz-dúr Consolation-ja pedig erős Chopin-hatást mutat. Amikor Julius Fontana Chopin hátrahagyott munkáiból összeállította az opus 74-es, 17 dalból álló sorozatot 1857-ben, Liszt azonnal megszerezte és átdolgozott belőle hat dalt zongorára, ami 6 Chants polonais de Fr. Chopin címmel, 1859 karácsonyán jelent meg. Liszt Chopin-feldolgozásai közül említésre méltó a hegedűre és zongorára írt Duó-szonáta, melyet Chopin opus 6-os cisz-moll Mazurkájának felhasználásával komponált.

Liszt nemcsak hangversenyein, hanem óráin is gyakran játszotta Chopin műveit tanítványainak, és feltűnően komolyan vette a darabok stílusos megszólaltatását. Tanítványai közül sokan óráról-órára jegyezték mesterük Chopin műveihez fűzött megjegyzéseit. Fennmaradt például Feigler Janka Liszt-növendék tulajdonából Chopin opus 35-ös b-moll szonátájának kottája Liszt bejegyzéseivel. Carl Klindworth még a zeneszerző életében, Moszkvában közreadta Chopin összes művének instruktív kiadását, amely magába foglalta a Liszt-órák tanulságait is. A Chopin-művek előadására vonatkozó Liszt-tradíció átöröklődött a későbbi generációkra is.[15]

Buja teremtés vagy és imádod, ha egy heves ágycsata végén a szádban landol szerelmed tüzelő ágyékának életet adó nedűje? Még a jó kislányoknak is illik tudni, mitől lesz ízletesebb! Újdonsült szerelmed egyedi mosolyával, egyedi trükkjeivel az ágyban, egyedi spermájának egyedi ízével úgy tökéletes, ahogy van. Vagy mégsem? A minap ugyanis, az orális gyönyörök franciakertjébe röpített madárkád tejbe-papija a csőröd helyett a mosdóban kötött ki! Ő csak hátradőlt, és élvezte a finom műsort, amely neked csöppet sem ízlett!

Nem vagy kibékülve az ízével? Ne aggódj, egy kis odafigyeléssel a kellemetlen anyagot könnyedén édes nektárrá változtathatod! Az étrend- és életmód alakításban rejlik a kulcs. Ha a férfi nagy húsevő hírében áll, erős dohányos, vagy fokhagymával kenegeti a reggeli pirítóst, esetleg az erős csontokért harcba szállva mázsaszámra fogyasztja a tejtermékeket, akkor ne remélj semmi jót!

Ám, mivel neked eszedbe sincs kibékülni a sós és keserű “szájvízzel”, nincs más választásod, a változás útjára kell tuszkolnod! Itasd ásványvízzel, etesd sok zöldséggel, de kerüld a káposztaféléket! Dobd a szemétbe bűzös bagóját, ne engedd, hogy alkoholt fogyasszon! A friss gyümölcs pedig, nemcsak a napod édesíti majd meg! Mellesleg, egy kiskanálnyi ondó mindössze 15 kalóriát hordoz, rengeteg nyomelemet tartalmaz, nem hizlal, és enyhe bőrtápláló hatása is van.Hölgyeim, itt az idő dönteni!

Mit szeretnének jobban: lenyelni, vagy inkább az arcukra kenegetni?

Csókolj meg, mondta a púpos. Mario pedig hozzáhajolt és megcsókolta. Egy bűvészest közepette az olasz Torre di Venerében különös dolgok történnek. A nyelvnyújtogatásra és táncra kényszerített, hascsikarás miatt kínokban vergődő emberek groteszk képei láttán a közönség hosszas kacagással és tapssal ismeri el a mulattató művésznek álcázott nagyhatalmú hipnotizőr, Cipolla tehetségét, aki akaratfosztással diadalmaskodik a nézőtéren helyet foglaló áldozatok fölött.

Az ellenszegülés semmit sem változtat az eredményen. A szabadság is valami, ami van, az akarat is valami, ami van, akaratszabadság azonban nincs, mert az akarat, amely tulajdon szabadságára irányul, a semmibe nyúl, hangzik a gőgös ábrázatú varázsló szájából, majd lovaglóostorának pattintásával útnak indítja a szabad akaratot földbe tipró képzeletbeli lovait. Az embereket könnyedén idomító vezér trükkjei éjféltájban azonban megalázó kísérletezésbe csapnak át. Kiszemeltje a fiatal pincér, Mario lesz. Csókolj meg, mondja a varázsló. Elhiteti Marióval, hogy szerelme áll vele szemben, így a hipnotizált pincér minden további nélkül megcsókolja a varázslót. A terembe szorult észvesztő kacaj és zúgó tapsvihar zaját hirtelen dörrenések törik meg. A porig alázott pincér rálő a zsarnok szörnyetegre.

Thomas Mann a Mario és a varázsló című kisregényében kivételes igényességgel jellemzi az 1920-as évekbeli Olasz Királyság fasiszta légkörét, határozottan fejezi ki álláspontját az Európát fenyegető veszéllyel szemben. A hatalom sajátos módját gyakorló, az embereket bábként mozgató varázsló a fasizmus szimbóluma a műben. Csúf, félig kopasz, púpos, önérzetes nyomorék, akár az eszme, amit képvisel. Lovaglóostorral parancsol, konyaktól csillogó szemével narkotizál. A felsőbb hatalomnak öntudatlanul behódoló közönség egyetlen tagja, Mario mer szembeszállni vele. A szemfényvesztőből egyik pillanatról a másikra egy kupacra dobált csonthalmaz  lesz.